Immár öt éve, hogy párommal vidékre emigráltunk a jó öreg Budapestről. Nem bántam meg, bár néha valami furcsa okból kifolyólag hiányoznak a betonmonolitok. Felemás érzés, mert vidékinek még városi, városinak már vidéki vagyok. Onnan, ahol most lakom, öt perc séta az egyik irányba és a szántóföld közepén vagyok, míg ha a másik irányba indulok, akkor pedig az erdő közepén találom magam. Amikor munka vagy családi ügyből kifolyólag mégis a fővárosba esz a fene, mindig rácsodálkozom egykori otthonom környékére, a X. kerületi lakótelepre. — Ezekben a dobozokban emberek élnek? Ez nem más, mint egy gigantikus emberraktár. — Pedig a X. kerület még igen szellős, parkos a város többi részéhez képest. Amikor végignézek ezeken a lakótelepeken mindig rácsodálkozom, hogy emberek ezrei élik mindennapjaikat ezekben a dobozokban, pár méterre egymástól. Bizarr, mégis megszokható.
Egy kis éles váltás. Na igen. Azt hiszem, ilyen érzés, amikor a panelpatkány kiszabadul a betondzsungelből. — Csak be ne kapja a kombájn.