Ha ezt a történetet nekem mesélik, nem is hiszem el. — Maximum úgy teszek, vagy még azt sem. — A mese onnan kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt nekünk egy öreg Skoda 120-asunk. Régi leharcolt jószág. — Nem kímélem a cuccaimat. — Megszámlálhatatlan kilométer volt benne, a Budapest-Keszthely maratont gond nélkül lefutotta sokszor. Költöztünk is, szállítottunk is vele. Nem mondom, hogy nem döglött le néha, de soha nem hagyott ott minket az út szélén. Csavarhúzó és egyéb varázspálca kötelező darab ezekbe az autókba az elsősegélycsomag mellé, ez természetes. Karburátort szerelni télen esőben, na erre mondja valaki, hogy nem izgalmas... utólag.
Egy szó mint száz, jól egyben volt az autó, télen minuszokban pár gázfröccs után indult mint a kisangyal, de azért az idő mégiscsak eljárt felette, jócskán megérett egy teljes generálra, vagy egy napos flexelésre így inkább váltottunk egy másik, kicsit "újabb" fapadosra. — persze, a mi autónk :) — Az öreg hintót viszont nem volt szívem sem eladni, sem bezúzatni. Félretettem, — leállítottam a kertben — hogy egyszer majd, ha felborul az utcában egy pénzszállító, akkor kipofozom. Ennek már több éve és még egy sem járt erre, így szegény Skodát belepte a moha. Pedig párszor már lesuvickoltam.
Egyszer-egyszer gondoltam nosztalgiaképpen beindítom, hogy meghallgassam a hangját... Aksi feltölt, liter benzin bele és hiába állt hónapokig, négyet nyomok az AC pumpán, hármat taposok a gázon és már brummog is. Ilyenkor mindig melegség költözött a szívembe. Bár ennél többre nem használtam. Forgalomból nem vonattam ki, de se műszaki, se biztosítás. A párom már évek óta rágta a fülem, hogy tüntessem el, de hát ilyenek vagyunk mi férfiak, nem tüntetjük el amit nem akarunk, maximum félretesszük. :)
Aztán hogy-hogy nem a múlt héten egy teherautóról bekérdez egy srác, hogy eladó-e az a Skoda ott a kertben. Hirtelen persze rövidzár a fejemben, majd gyors restart és visszaszóltam: az ott? — Aztán persze behívtam, nézze meg, majd rövid kupaktanács után a párommal — "Ha kell neki, vigye" — megköttetett a mindkét fél számára előnyös üzlet.
A dolog innen válik érdekessé. Az autót saját lábán nem lehetett elvinni már csak a papírok miatt sem, no meg a fékek is elég tropák voltak. Egy kiszuperált teherautóval jöttek, amire a Skoda éppen hogy rá(nem)fért. Próbáltam kibújni a felelősség alól, de végül mégiscsak én lettem a "darus". Két keskeny deszkán farral mentem fel a teherautóra. A jó isten, a fizika törvényei, az erő és vagy négy marcona legény is velem volt abban a pillanatban, ugyanis hipp-hopp felment az autó a platóra. Épp hogy csak a fele lógott le róla. No nem baj, ilyen nagy vállalatnál nem csinálunk ügyet ebből. Az már csak hab a tortán, hogy bármely jóga mestert megszényenítő tornagyakorlattal sikerült csak kimásznom a kocsiból. A srácok megemelték az orrát, én meg felcsaptam a teherautó hátsó ajtaját ezzel a Skoda szállításra kész lett. Gyorsan előkaptam a telefonom, hogy megörökítsem a látványt az utókornak, no meg azért hogy képi bizonyítékom legyen erre a szürreális látványra.
Így intettünk hát búcsút a régi jó autónknak, ami vélhetően azóta már fémhulladékként vagy alkatrészként került be a magyar gazdaság vérkeringésébe.
